59 éve nem változott Szabó Lőrinc szobája

Micsoda egy hólyag lehet, akinek úgy küldenek levelet, hogy a címét sem írják rá, csak annyit: Szabó Lőrinc, Budapest – gondolta magában Blazovits Éva valamikor a nyolcvanas évek végén a Magyar Posta Krisztina körúti fiókjában, ahol a faxgépet kezelte. Márpedig rendszeresen érkeztek erre a gépre Németországból „Szabó Lőrinc, Budapest” címzésű faxok, melyek aztán a kukában végezték, mert senki sem tudta, hova is kellene kézbesíteni. Ám egyszercsak beállított egy magas, szemüveges férfi: ő volna Szabó Lőrinc és átvenné a küldeményeket. 

Kiderült, ő a versekben is megörökített Lóci, Szabó Lőrinc költő fia. A fura megismerkedésből kapcsolat szövődött, szerelem és házasság lett. Így került Éva a Volkmann utcai házba, ahol Lóci féltő gonddal vigyázta apja emlékét. Az egykori dolgozószobát például úgy őrizte meg, ahogy az apja hagyta, amikor meghalt 1957 októberében. Ma is így látható. Körben a polcokon tizenötezer kötetnyi megbarnult irodalom. A költő bársonyzakója ötvenkilenc éve lóg székének háttámláján. Az asztalon megsárgult földgömb, beszáradt tintásüvegek. Ott hever a vastag keretes olvasószemüveg, a tapper, a piros körradír is. Elöl maradtak kéziratok, könyvek, mindenféle levélnehezékek. Az ablak mellett a költő írógépe és a Kossuth-díj, amelyet 1957-ben, a halála előtt néhány hónappal kapott. 

– Nehéz lett volna akkor, a forradalom után visszautasítani – jegyzi meg Éva –, de a pénzjutalom nagy részét szétosztotta, a maradékból pedig vett egy telket Tihanyban, amit már nem tudott élvezni.

A költő dolgozószobája évente talán tíz alkalommal nyílik ki megemlékezések, rendhagyó irodalomórák alkalmából. Lóci odaadó szeretettel gondozta az apai örökséget, ezt a szobát is. És egyáltalán nem érezte sértőnek, hogy meglett emberként is Lócinak szólítják, sőt. Ő maga nem próbálkozott irodalommal, röplabdázott, és filmrendezőnek tanult. Máig emlékezetes reklámfilmeket rendezett: a „Bontott csirkét!” című animációs remeket például, de a Liga margarin, a Fabulon, a Tomi mosópor mozgóképreklámja is a nevéhez fűződik. 1956-ban filmfőiskolásként ott volt a Sztálin-szobor szétverésénél és hozott is haza belőle egy darabot, amit 1989-ig egy tolltartóban rejtegetett. Társai között akadt, aki jelentett róla, talán ezért is történt meg, hogy leszállították a vonatról, amikor ösztöndíjjal Rómába, a Cinecittába utazott volna, meséli Éva, aki most Lóci öz­vegyeként őrzi tovább a családi hagyatékot az erre létrehozott alapítvánnyal. A lakás is az alapítványé.

– Lóci 1997-ben halt meg, mégpedig pontosan ugyanúgy, ahogy az apja – idézi fel. – Szív- és érrendszeri problémái voltak, végül tüdőrákban ment el, éppen február 23-án, a házassági évfordulónkon.