Csókjegyre kapták a szerelmet a katonák

Minden szörnyűség dacára nem halt ki a humor az emberekből az első világháború időszakában sem. Sőt nyilván épp az segített túlélni valahogy a borzalmakat. Egyik ékes példája ennek az úgynevezett csókjegy. Az érdekes kortörténeti dokumentum egyik példányát most bárki megveheti az egyik budapesti antikvárium internetes hirdetőoldalán. Az eladó csókjegy 1917-ből való, és az alábbi szöveg olvasható rajta: „Ezen jegy ellenében csókot lehet vásárolni, a P. jegygyel ellátott szelvényért azonban egyebet is kaphat. A Székesfőváros Tanácsa.” Ha komolyan értelmezzük a dolgot: akinek volt ilyen jegye, az a bordélyban en­nek fejében tudott szolgáltatást igénybe venni a prostituáltaktól.

– Az első világháború alatti hadigazdálkodás kimerítette valamennyi hadviselő ország gazdaságát – mutatott rá megkeresésünkre a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történésze, Szőts Zoltán Oszkár. – Ezt 1916-tól a javak irányított központi elosztásával kívánták orvosolni. Ennek eredménye lett a jegyrendszer. Az árusított csókjegyet azért készíthették, hogy ezt kiparodizálják, tehát tulajdonképpen korabeli trollkodásnak tekinthető. A prostitúció egyébként ettől függetlenül (is) virágzott a fronton, sőt. Annak érdekében, hogy a nemi betegek száma ne öltsön őrületes méreteket – illetve a katonák között ne harapóddzon el kényszerből a homoszexualitás –, maga az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege döntött úgy, hogy hivatalos tábori bordélyokat állít fel. A kutatások szerint a körülményekhez képest komoly egészségügyi óvintézkedések mellett dolgoztak a legénységi örömlányok, akik a „lövész­ároklotyó” gúnynevet kapták.  

Nem csak az első nagy világégéskor ment a katonák vagy a civilek heccelése, és sokszor az ellenséget szórta meg ilyen anyagokkal a propaganda. A cinikus poénkodások gyakran a féltékenységre játszottak rá. A II. világháborúban a Wehrmacht például az amerikai katonákat piszkálta az olyan szórólapokkal, amiken azt ecsetelték, hogy az otthon hátrahagyott csajukat hogyan nyúlja le és teszi „személyi titkárnőjévé” egy gazdag zsidó (1).

Vagy épp arra célozgattak, hogy nem érdemes lerokkanni az embernek a fronton: „Az urak a szőkéket kedvelik, de a szőkék nem kedvelik a kripliket” – írták a képekre (2).

A szovjeteket sem kellett félteni, ők a német kiskatonák és az SS-tisztek közt szították a feszültséget azzal, hogy előbbiek csak akkor kapnak szabadságot, ha már nem lehet őket semmire sem használni a fronton, az utóbbiak viszont csak ritka vendégek a harctéren, és akkor mennek haza, amikor jólesik (3).