Frenreisz zsebében őrzi a dokumentumot Latinovits haláláról - 2. rész

Ritka, hogy egy családba három páratlan tehetségű gyermek szülessen. Márpedig Karesz két kivételes báttyal dicsekedhet: Latinovits Zoltánnal és Bujtor Istvánnal. Ezúttal róluk anekdotázik.

– Zoli a féltestvérünk, édesanyám első férjétől, Latinovits Oszkártól született. István is Frenreisz, de azt mondták, hogy ezzel a névvel nem lehet színész, ezért felvette az egyik nagymama nevét. Nekem tetszett a Frenreisz, rockzenésznek tökéletes.

Gyakran tréfálkozott azzal Zoltán és Karesz, hogy ha valaki beléjük köt, szólnak Istvánnak. Persze sosem volt rá szükség.

– Otthon néha azért voltak fizikai össze­csapások, ahogy a fiúknál lenni szokott, de attól még nagyon szerettük egymást – meséli huncut mosollyal. – Én voltam a legkisebb, 12 éves koromban százötven centi. Akkor a bátyám 16 volt, 192 centi, és sokkal erősebb. Csak vesztesen jöhettem ki a verekedésekből, de akkor is bele kellett menni. István bátyám négy és fél, Zoltán tizenöt évvel volt idősebb nálam. Tízéves voltam, amikor ő végzett az építészmérnökin, majd segédszínész lett a debreceni Csokonai Színházban. A 60-as évek elején kezdődtek a nagy sikerei, István bátyám akkor állt kamera elé, és nekem is beindult a zenélés. Utolértem őket! – neveti el magát. István a gimiben kezdett verseket mondani, aztán közgazdasági diplomát szerzett, és 1964-ben szerepet kapott Máriássy Félix Karambol című filmjében. Onnantól egymás után kapta a felkéréseket.

– Volt bennük valami istenadta tehetség, mert az biztos, hogy a szüleink nem ilyen irányba tolták őket.
Zoltán a legkomolyabb, István pedig a leghumorosabb volt közülük. Nőkön sosem vitáztak, hiszen más korosztály, más területen mozogtak.

– Karakteres egyéniségek voltunk, mindenki a saját dolgával, életével foglalkozott, de ha időnk engedte, akkor kellemes családi együttléteket szerveztünk, jókat beszélgettünk. Lelki támaszai voltunk egymásnak. Emlékszem estékre, amikor otthon a szűkös kis lakás konyhájában vacsoráztunk, és Zoltán bátyám közben előadást tartott nekünk. Több mint egy órán át József Attila-verseket hallgattunk tőle. Soha nem fogom elfelejteni.

– Miután felnőttünk, sokszor töltöttünk közös estéket a testvéreimmel vendéglőkben, vagy ettünk édesanyámnál. Ők felléptek, én turnéztam, nem voltunk napi kapcsolatban. De ha lehetett, próbáltunk találkozni. Mindenki magának való volt, akiknek a pályán való érvényesülés a legfontosabb. Nekem most is az. Nem vettünk semmit félvállról. Karesz mára egyedül maradt. Zoltánt 1976 nyarán gázolta halálra a vonat Szemesen, István 2009-ben máig érthetetlen okból kórházban halt meg.

– Zoltán bátyám haláláról bizonyos embereknek érdekük volt azt terjeszteni, hogy baleset volt. Ennek érdekében még a mozdonyvezető vallomását is eltüntették. (A Borsban szólalt meg először és mondta el az igazságot – a szerk.) Nagy örömömre szolgált, hogy másfél éve előkerült a vallomás, amiből kiderült, hogy összevissza hazudtak. Benne van, hogy Zoltán a vonat elé ugrott. Sajnos abban az időben nagyon rossz idegállapotban volt. Úgy érezte, túlnőttek a fején a problémái. Hirtelen elhatározásból döntött úgy, hogy a vonat elé veti magát. Azóta is a zsebemben hordom a mozdonyvezető vallomását.

– Értelmetlen halál Istváné is. Erős, egészséges ember benyomását keltette, de egész életében sokat betegeskedett. 67 évesen halt meg, nem lehetett megmenteni. Valamitől felborult az immunrendszere – tárja szét a karját tanácstalanul. – Kómába esett, és bár a szervei elkezdtek működni, de agyban soha nem tért vissza. Értetlenül álltunk, a mai napig nem tudjuk, mi történt. Őket nagyon sokan szerették, ezért nekem, mint egyedüli családtagnak nagy a felelősségem, hogy építsek, ne romboljak.

3. rész: A Gundel család bojkottálta a Gundel éttermet
4. rész: Zoránt ma is zenekarvezetőnek szólítja
5. rész: Sosem mondta meg édesanyjának: Zoltán után Istvánt is eltemették