15 évig titkolta: ő Törőcsik Mari unokája

A Nemzet Színésze, kétszeres Kossuth-díjas művésznő a napokban töltötte be a nyolcvanat, amit vele ünnepelt az ország. Ez alkalomból az unokáját, Járai Máté Jászai-díjas színészt kértük meg, hogy meséljen róla olyan titkos, kedves családi történeteket, amikről csak ők tudhatnak.

– Színészek közt nőttem fel. Családi házban éltünk Budán, és mivel a mindenem volt a színjátszás, építettek nekem egy színpadot a kertben. Természetesen a színházamnak hivatalos megnyitója is volt, ahol Mari mama felment a színpadra és elmondta a Reszket a bokor című verset. Ünnepélyesen felavatta. Sosem számított, hogy Mari nem vér szerinti nagymamám, mivel 1972-ben házasodott össze a nagypapával – Maár Gyula, Kossuth-díjas rendezővel – és én 78-ban születtem.

Családi ebédeken édesanyjától gyakran hallotta Máté azt az anekdotát, hogy egyszer a nagyanyja felhívta a gázműveket, mert elromlott valami.

– Jó napot kívánok, Törőcsik Mari vagyok – mondta. Mire a diszpécser azt válaszolta: persze, én meg a Garas Dezső, és letette a telefont.

– Gyakran nyaraltam náluk, Velemben. A lányával, Terézzel és a fiával, Sonnal, hárman jártuk be a környéket. Mindig igyekeztem jól viselkedni. Annyira meghatározó volt az életemben Velem, hogy ott volt az esküvőm is. Megkértem Mari mamát, segítsen elhívni az anyakönyvvezetőt arra a tisztásra, ahol az erdei színpad állt. Miatta el is jött, és Mari mama még a költségeket is állta.

Volt Máté életében még egy meghatározó régi nyár. Öt-hat éves lehetett, amikor a József Attila Színházban megnézte Marit A régi nyárban.

– Elvarázsolt! Törőcsik Mari léte a családban nagyban befolyásolta, hogy ma színész vagyok. A pályám kezdetén megmondta: nem segít, de nem azért, mert nem szeret. Abban hitt, hogy a tehetség úgyis utat tör magának. Hét alkalommal nem vettek fel a színművészetire, de akkor is tudtam, hogy ez az utam. Soha nem mondtam el, hogy ki a nagyanyám. Tizenöt év után megkeresett egy újságíró, akkor megkérdeztem Mari mamát: elmondhatom? Persze, én büszke vagyok rád! – felelte. Amikor vendégjátszottunk a Tháliában, felállva tapsolt. Annál, hogy ő dicsér engem, nincs nagyobb elismerés.