"Még mindig elhiszem, hogy jól sikerült az alapozás, az összetartás, a közös berúgás, kurvázás, szóval együtt van a csapat, minden frankó, most majd sikerül."
Jelentem: hülye vagyok! Mert még mindig elhiszem. Még mindig elhiszem, hogy jól sikerült az alapozás, az összetartás, a közös berúgás, kurvázás, szóval együtt van a csapat, minden frankó, most majd sikerül. Ott leszünk az EB-n, a vb-n, a BL-ben, meg ami még van. Elhiszem, hogy ez a csatár, védő, kapus jobb, mint a másik, az új kapitány kidolgozza a nyerő taktikát, amihez a szövetségi elnök tojós tyúkként szarja a pénzt.
Ezért aztán nyomom a gázt, mint állat, le ne maradjak már a meccsről, átszáguldok két sárgán, még berontok a trafikba két sörért, jusson minden félidőre. Engedem le a garatomon, csalódottságomban nem győzöm nyelni, mert még a legutóbbi, persze nélkülünk rendezett focivébére beszerzett, ultravékony és ezzel arányosan baromi drága tévén azt látom, hogy hullanak a gólok a hálónkba.
Az is a baj, hogy jólesik bedőlni a múltba révedő hamis nosztalgiának. Kajálom a 6:3-at, a 7:1-et, meg hogy ‘54-ben jobbak voltunk a németeknél. Hogy a régi egy-két siker volt a kivétel, és ami azóta van, az az általános? Az nem lehet.
Tudható és szánalmas, ami most jön. Elmagyarázzák szépen, mi hogy volt a görögök ellen, nincs veszve semmi. Elmagyarázzák nekem, a hülyének.
