Nem vagyunk elég türelmesek egymással: Dombóvári István hiányolja a régi időket, a nagy beszélgetéseket, elege van a „csináljunk közös szelfiket” kérésekből, és úgy érzi, legalább annyi „hozadéka” volt rajongója ütésének, hogy végre bokszórákra járhat.
Tulajdonképpen így is fel lehet fogni. Az ismert ember gyanútlanul sétál, beszélget, belenéz a telefonjába, netalán eszik, hogy hirtelen azzal szembesüljön, hogy egy érte rajongó a háta mögé lopózva egyszer csak fejbe vágja...
Ittas vagy sem, kisgyerekkel van-e vagy sem, lássuk be, ez nem szép dolog. Mit lehet tenni? Mondjuk, mérlegelni, magasabb rendű szempontokat figyelembe venni, megkérdezni a kisgyermek édesanyját, családtagjait, hogy miért bízzák a gyereket egy alkoholos befolyásoltság alatt lévő emberre, be lehet menni a rendőrségre feljelentést tenni, vissza is lehet ütni, el lehet gondolkozni az élet értelméről, és végül, el lehet menni bokszórákat venni.
Aztán meg lehet hallgatni a másik felet, osztani, szorozni, hogy mi hogy van, és azzal hajtani álomra a fejünket, hogy ez is csak egy olyan nap, amelyben ismét gazdagabbak lettünk egynéhány tapasztalattal.
