Törőcsik Mari a kórházban elesett, fejét beverte

A kórházi folyosón ugyan dülöngél és segítséggel jár Törőcsik Mari, ám amint meglát egy számára kedves takarítót vagy ápolót, hangosan és vidáman köszönti, mindenkihez van egy-két jó szava. „A Mariért” egyszerűen ra­jong mindenki, aki csak körü­löt­te, vele dolgozik, hiszen me­seszép történetei a színházi ku­lisszákról kifogyhatatlanok. Je­len­léte még a CT-ről visszafele sé­tálva is mosolyt csal az arcokra. Ő pedig élvezi, ha közönség előtt mesélhet – még ha rögtön­zött ápolókból és orvosokból álló közönsége csak egyágyas szo­bájának négy fala közt hallgatja. Ilyenkor egy csapásra nyoma vész a ko­rábbi öreges totyogásnak, kézremegésnek, már csak a mese van és Mari.

Nem csoda, hogy a múlt héten légzési problémákkal és hörgőgyulladással kórházba került színésznő a Bors munkatársát is szeretettel fogadta, a neki szánt virágcsokornak azonnal vázát rendelt, kollégánkat az ágya mellé ültette, s akkor sem ellenkezett, amikor fotózni akartuk. Egyetlen kérése is mindössze annyi volt, hadd igazítsa meg a haját a tükörben, s úgy fotózzuk, hogy ne látszódjék: egy nappal korábban véletlenül elesett, és beütötte a fejét.

– Az élet halad, és ilyen hülyeségekkel tölteni az időt, mint ez a kórház, kicsit rossz – kezdte mindjárt az elején Törőcsik, akin valóban látszik, hogy jobban van, már infúzió sem csöpög a karjába.

– Most már nehezebben viselem a kórházat. De ez nem türelem kérdése. Ne felejtse el, nagyon messziről jöttem vissza, a klinikai halálból, ami után őrülten kiszolgáltatott voltam két hónapig. A kiszolgáltatottság nem kellemes érzés. Most sem jobb a helyzet, már állandó istápolásra szorulok, egy percig sem maradhatok egyedül, éjjel-nappal, otthon is vigyáznak rám – folytatta a színésznő, aki ezzel a pár mondattal befejezettnek is tekintette az állapotjelentést, ugyanis nem szereti, ha a bajairól szólnak a hírek.

– Be fogok lépni a színpadra, és össze fognak súgni az emberek, hogy vajon összeesem-e? Pe­dig a színpadi teljesítményemen nem látszik a béna kezem sem, még a legjobb ba­rátaim sem ve­szik észre – ér­velt a novem­berben, a 80. szü­le­tés­napját is a színpadon ün­neplő szí­nész­nő, aki meg is magyarázta, mi­ért lehet az, hogy ta­lán ma még kórházban van, hol­napután viszont akármit el tud játszani.

– Nem tudom, hogy csináltam, de hatvan év alatt arra ké­szítet­tem fel magam, hogy ha azt mondták, hogy be kell lép­ni a szín­padra, vagy azt, hogy tessék, csa­pó, vagy ha ta­lálkoznom kell kö­­zönséggel, ak­kor az idegrend­sze­­­rem egyik pil­lanatról a másikra abba az ál­lapotba kerül, amibe kell. Az ideg­rendszernek kell vibrálóan élni. Mindig feldobom ma­gam, mi­nél nagyobb a dráma, an­nál job­ban kell, hogy jó kedvem le­gyen – mondta a színésznő, aki a 15–20 perces látogatás vé­gé­re alaposan elfáradt, kérte, le­­gyen elég belőle ennyi egy na­p­ra.