Szabó Zsófi: Mindennap boldog vagyok!

Hogy telt a nyara?

Fantasztikusan. Az egész a lovaglásról szólt, ha kellett, ha nem, mentem. Abba fektettem időt, hogy lovagoljak és menedzseljem a lovaimat.

Nem hiányzott az utazás?

A nyár elején voltam öt napot Cipruson, de de­cemberben meglettek a lovaim, és azóta nem igazán érdekel más.

Hol gyökerezik ez a szerelem?

Viszonylag későn kezdtem el lovagolni, tizenhárom évesen kaptam édesapámtól az első lovamat. Nagyon hozzánőtt a szívemhez. Akkor hagytam abba a lovaséletet, amikor elkezdődött a tévékarrierem. Kénytelen voltam befejezni, mivel veszélyes sportnak számít, aki felül a lóra, az le is esik.

Mikor esett le utoljára?

Hét éve, 2008-ban, lekopogom, azóta nem. Nem is… Most jut eszembe, ezen a nyáron is többször lepottyantam. Vagy háromszor. Egyszer fel is buktam, amikor Chaplin elvesztette az egyensúlyát. El is felejtettem, annyira nem számít. Lóháton ülve nem lehet kiszámítani, mi történik.

Van más ekkora szerelem az életében? Mondjuk a színház?

Szeretem a kulisszák mögött a színházszagot, a korhadó fa, a poros díszlet illatát. Ebben nőttem fel. Imádok ott lenni. Pont abban az időben ívelt fel a lovaskarrierem. Tizenöt éves lehettem, az IBS-ben játszottam a Hairben Sheilát… Nem, akkor már tizenhét voltam. Akkor a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemben voltam a virágárus kislány. Ahogy megnyertem a versenyt, nem ünnepeltek meg a lovardában az ottani szokás szerint, mert rohannom kellett a színházba. Akkor ez fájt. Úgy éreztem, mégis inkább lovagolni szeretnék.

Megértem, rossz lehetett ezt gyerekfejjel megélni.

De amikor a színpadon vagy, más ember bőrében átszellemülsz, és tetszik az alakításod, megtapsolnak, az is más érzés, mint magányosan, befordulva lovagolni... Mégis, akkor szabadabb érzés volt vágtázni a mezőn, mint a színpadon játszani. A színház is ad szabadságot, de ez más.

Aztán felnőtt...

És most megint úgy érzem, mindennap boldog vagyok. A lovaglás boldogság.

Jól is néz ki...

Gyakran mondják, hogy: úristen, nem eszel fél éve? Hogy fogytál le? Pedig utoljára gyerekkoromban ettem ennyit. Mindent befalok, amit megkívánok. Úgy látszik, beállt a szervezetem, amióta harmóniában vagyok önmagammal.

Az óriási szerencse, hogy a kedvese szenvedélye is a lovaglás.

Valóban, még gördülékenyebb az élet, ha közös a hobbink, a munkánk. Ennél nem is lehetne tökéletesebb. 

Amolyan western csajszi lett?

Azért nem lennék western lány. Nem tudom, mi lesz öt év múlva. Most szeretek az állatok között lenni, foglalkozni velük, de szeretek csillogó ruhában műsort vezetni is. Sosem voltam plázacica, mindig is a természet vonzott, ott kapcsolódtam ki. Szó nincs arról a bulváros túlzásról, hogy Szabó Zsófi a csillogás helyett a tanyát választotta.

Most, hogy újból van férfi az életében, hogyan gondolkodik a szerelemről?

Minden egyes pillanat, ami szeretet nélkül telik, időpocsékolás. Ha valakinek nincs szerelme, a szeretetet kaphatja mástól, egy baráttól, egy állattól is. Nem véletlen, hogy egy olyan fiú a társam, aki lovagol és hasonló értékrenddel rendelkezik, mint én. Soha nem ismerkedtem szórakozóhelyen, nem voltam az a könnyen bepasizós lány. Az adott környezetből választottam, ott kezdtem beszélgetni, ott találtunk egymásra.

Pedig nyilván ismeri a mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Érdekes, ha egy évvel ezelőtt találkozunk, nem biztos, hogy összejövünk. Ki tudja? De így könnyebb volt, meg tudtuk egymást ismerni. Így rendelte a sors.

Most valóban boldog?

Nagyon boldog vagyok, ezt ki merem jelenteni! Apukámmal a kedvenc közös versünk Sztyepan Scsipacsovtól a Tévedsz. Ebből tetováltattam két sort a karomra is: „Az életet véges végig együtt kell leélni / Úgy válik el, mit ér a nő és mit ér a férfi”. Így folytatódik: „Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni / A szerelem dal, amelyet együtt kell megírni”. 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!