Zsolt: Ötven métert repült a lányom

– Be vagyok nyugtatózva, kérdezzen nyugodtan! – a vonal túlsó végén fakó hang szól a telefonba. M. Zsolt vasárnap óta a poklok poklát járja, hiszen a szeme előtt halt meg a családja. Felesége és tizenkét éves lánya motoron, ő autón ment hazafelé ráckevei telkükről, ahol szabadságukat töltötték. A karambol után a férfit pszichiátriára kellett szállítani, azóta kiengedték ugyan, de a nyugtatókat minden bizonnyal még jó ideig szedni fogja.

– Megbeszéltük Zsuzsával, hogy nyugodtan jövünk, 80-90-nel végig egymás mellett. Aztán valamiért elkezdett előzgetni, én vagy kétszáz méterrel maradtam le mögöttük. Csak egy tűzgolyót láttam, amikor kijöttem egy kanyarból. Rossz érzés fogott el, ezért gyorsítottam – folytatja a gyászoló apa, amikor arra kérjük, elevenítse fel a történteket.

Kongó ürességgel törnek elő belőle a szavak, keményen koppannak.

– Előbb az égő motor roncsait láttam, majd a feleségem feküdt ha­nyatt a betonon. Továbbhajtottam a lányomhoz, aki ötven métert re­pült. Közben hívtam a mentőket. Mivel vadászni is szoktam, tudom, hogy mik a halál jelei. Tudom, hogy ha egy artériából nem spriccel a vér, akkor ott nagy a baj. Odamentem a lányomhoz. Nem mozdítottam meg a kis testét, ha esetleg gerincsérült lenne. Csak szólongattam, beszéltem hozzá, de legbelül már tudtam, hogy hiába – mire idáig ér, a hangja elcsuklik, az erős nyugtató sem hat már.

Elmondja még, hogy felesége gyerekkori álma volt a motor, amit húsvétra kapott tőle. Először vitte magával hosszabb útra lányukat, Zsófikát.

– Jókedvűen indultunk útnak, aztán ez lett belőle...