Édes titkaim - Ha gitárszót hallok...

Július van. Az év legszebb és legelátkozottabb hónapja. Persze nem egy időben. Tavalyelőtt a legszebb volt, azóta a legelátkozottabb. De kezdem az elején…

Pistivel 2005-ben házasodtunk össze, én mindössze 18 voltam, ő 20. Megbeszéltük, hogy még fiatalok vagyunk, nincs miért kapkodni, élünk még jó néhány évet, aztán jöhet a gyerek. Egy… Kettő… Talán három is.

Ám jött az elátkozott hetedik esztendő. Nem voltak nagy bajok, látványos veszekedések, csak már nem vágytunk annyira egymás társaságára, már nem voltak olyan jó beszélgeté­seink, és az ágyban is minden rutinszerű volt és örömtelen.

De azért persze rendes házaspárként együtt mentünk el nyaralni, egy hétre foglaltunk szobát a balaton…i, … szállodában (a nevét azért nem írom le, nehogy valaki rám ismerjen). Szóval ide utaztunk le, s már az első nap feltűnt a gitáros srác. Nem tudtam, ki ő, nem tudtam, kivel van, de egyből megtetszett a lazasága, és olyan megkapó volt, ahogy esténként a parton, a naplementében gitározott csak úgy, a maga örömére.
Pistinek szerdán haza kellett jönnie egy munka miatt, de azt mondta, péntek reggelre ott lesz.

Este kisétáltam a partra, nem is jutott eszembe, hogy ott találhatom Csabát – akkor még nem tudtam, hogy így hívják –, s épp amikor odaértem, a kedvenc számomat, a Beatlestől a Yesterday-t pengette.

– Szervusz, egyedül? – kérdezte meglepő kedvességgel, és én szinte gondolkodás nélkül azt válaszoltam: igen, de csak két napra. Szóba elegyedtünk, amikor néha el-elakadt a beszélgetés, elpengetett valami szép romantikus számot, észre sem vettük, hogy lekéstük a vacsorát. Kiderült, hogy fiatalabb nálam egy évvel, grafikus egy reklámtervező cégnél, és egyedül él egy kis budai lakásban, amit a nagyszüleitől örökölt. Szép este volt.

A második még szebb volt, és bár semmi nem történt közöttük, úgy éreztem magam, mint Pistivel még az esküvőnk előtt. Tudom, nem szép dolog, de egyáltalán nem örültem, hogy péntek lett, és én visszavedlettem a „magányos nőből” az „engedelmes feleségbe”. Bár két nappal később hazajöttünk, egyfolytában Csabára gondoltam, és a fejem vertem a falba, hogy sem a vezetéknevét nem kérdeztem meg, sem a telefonszámát.

A Facebookon meg annyi Csaba van…

Két héttel később Pistinek el kellett utaznia a hét végére, a meleg nyári estén nyitott ablaknál olvasgattam, amikor egyszer csak gitárzene ütötte meg a fülem a közvetlen közelben. Rá­adásul épp a Yesterday.

Kinéztem az ablakon, és nem akartam elhinni, hogy Csabát látom az ablakunk alatt. Leszaladtam hozzá, és – bár mondtam, korában semmi „illetlent” nem tettünk – azonnal szájon csókoltam, ő meg vissza. A nevemet és a címemet a szálloda bejelentőkönyvében „találta meg”, azt viszont nem árulta el, honnan tudta, hogy egyedül vagyok. De nem is érdekelt, egyszerűen csak boldog voltam. Másnap egész nap a budai hegyekben sétáltunk, kézen fogva, sokszor megállva csókolózni, pont, mint az ifjú szerelmesek. Persze azok is voltunk…
Hétfőn egy levelet találtam a postaládában, nekem volt címezve, feladó nem volt rajta, mégis tudtam, kitől jött. Azt hittem, örülni fogok annak, amit benne találok, de…

„Drágám! Csodálatos nő vagy, de én nem egy férjes asszonyt akarok szeretőnek. Ha nem kaphatlak meg teljesen, nem akarok jobban belegabalyodni ebbe a kapcsolatba. Legyél az összes holmiddal holnap délben a Szent István-parknál, a Dunapark kévéház előtt. Ha nem vagy ott, kérlek, soha többet ne találkozzunk!”
Majdnem megszakadt a szívem, de nem dobhattam oda az egész életemet két randevú után. Természetesen nem mentem el, nem kerestem, próbáltam újra belelátni Pistibe életem szerelmét. Hát… nem sikerült, nem sikerül.

Tavaly újra a Balatonon nyaraltunk, máshol, mint annak előtte. Egyik késő délután azonban a part felől gitárszót hozott felém az alkonyi szellő. Feldobogott a szívem, otthagytam Pistit faképnél, és kiszaladtam a vízhez. Két zsíros hajú, ápolatlan kamasz pengetett, és amikor felkapták a fejüket a csörtetésre, a képükre volt írva: mi a francot akarhat itt ez a síró nő?

Daniella

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!