Amikor még egészen kislány voltam – és az Esőember című film hatására éppen Raymond Babbitt akartam lenni, bevallom, hamar megdőlt a vállalkozás –, azt gondoltam, ha ő meg tudta mondani, hány szál fogpiszkálót ejtett le a pincérnő a földre, akkor egy doboz csőtészta nem foghat ki rajtam.
Bár be kell vallanom, addig a katicabogarak pöttyeit is hatnak számoltam.
Persze, a tésztákkal is megbuktam. Százkettő helyett hetvenötre tippeltem, de attól kezdve különleges szeretetet és tiszteletet érzek az olyan emberek iránt, akiktől a természet akaratuktól függetlenül rengeteget elvett, ugyanakkor megáldotta őket néhány olyan extra képességgel, mellyel minden szempontból kifogástalan társaik nem rendelkeznek.
Ugyan ki tudná – akár színjeles bizonyítvánnyal is – felmondani a telefonkönyvet, vagy válaszolni minden tévés kvízkérdésre akkor, amikor a versenyző még a kérdéseket sem érti? Vagy felsorolni a Föld összes szigetét, rovarfajtáját lexikon segítsége nélkül? Az ilyen embereket óvni, vigyázni, szeretni, és – hogy mást ne mondjak – a Csillag csoportban kell tartani.
Ott tartani őket, csillagos ötös megoldás, kitenni egy csillagot sem ér.