Vélemény: Sima bőrű

Megszólal az ébresztő, kábán, csúnyán, kócosan felülök az ágyban, és a lábam még nem érinti a padlót, mire Rozi ott terem, hevesen csóválja a farkát, bolondul csahol, úgy örül a reggeli viszontlátásnak, mintha hosszú napokat töltöttem volna távol az otthontól.

Rozi kutya nem csak engem, hanem a család többi tagját is hasonló ünneplésben részesíti. Ugyanez történik, ha a tízperces bolti séta után visszatérek, és Rozi általában véve is mindenért hálás, amit együtt csinálunk. Mondanom sem kell, hogy ez nem egyoldalú szeretet. Rozi teljes jogú tagja a családnak, éppen csak széke nincs az ebédlőasztalnál, anélkül is leesik neki a legfinomabb falatokból.

Aki szórakozásból képes el­pusz­tí­tani egy kutyát, annak a lelke helyén egy hatalmas semmiség tátong, s meglehet, hogy legközelebb már nem éri be az állatkínzással. Vérszomjas – a legtöbbször ragadozó állatokra vonatkoztatjuk ezt a jelzőt. Pedig ők sosem passzióból ölnek, a va­dá­szat pusztán a létfenntartás évmilliók alatt kialakult eszköze.

Vérszomjas csak az ember lehet. A „simabőrű, aki villámló bottal jár, mert rosszul hall és rosszul lát, és azt hiszi, hogy minden, ami van, csak őérte van”.

(Kapcsolódó cikkünket itt olvashatja)