Mi baja van valójában a hipochondernek?

Az orvostudomány rohamosan fejlődik, szinte naponta látnak napvilágot újabbnál újabb kutatási eredmények, melyekkel tovább maradhatunk egészségesek, vagy épp hamarabb gyógyulhatunk meg a minket gyötrő betegségekből.

Ezzel egyenes arányban azonban egyre többen vannak azok, akik rettegnek minden kórtól. Szorongásaik olyan méreteket öltenek, hogy segítség nélkül esélytelenek a normális életre.

„Biztos, hogy súlyos beteg vagyok! Fáj a fejem, hányingerem van, lázas vagyok, szédülök, elkaptam az inf­- luenzát!” – a hasonló gondolatok időnként mindenkinél megjelennek, de akiket már naponta kínoznak hasonló téveszmék, ők hipochonderek. 

Erős a szorongás

A hipochondria a köznyelv szerint nem más, mint képzelt betegség, de azért ez a kórkép már túllépett az egyszerű képzeltség határán. Egy internetes kutatás szerint ugyanis ugrásszerűen megnőtt azok száma (száz emberből húszan), akik ebben a betegségben szenvednek, és nagy részüknél ez az állapot tartósan fennáll. Ők rendellenesen szoronganak az egészségükért, mely több típusban törhet rájuk:

1. A létező, valós tünetek túlértékelése, ezek okának erőn feletti keresése.

2. A külső hatások túlértékelése (melyek adott esetben tényleg okozhatnak a szervezetre káros hatásokat).

3. Nem létező tünetek beképzelése.

Komolyan kell venni

Az orvosok jó része a mai napig nem veszi komolyan a hipochondriát, pedig szakmai segítség nélkül a betegek komoly pszichiátriai tüneteket produkálhatnak, ami már a napi életvitelüket is megnehezítheti. Az egészségért való aggódás teljesen felőrli a szervezetüket és ez valódi, testi elváltozásokhoz vezethet.

A legtöbb beteg az első csoportba tartozik és aktuális, akár másnak fel sem tűnő bajából a lehető legrosszabbra gondol. Például nem iszik elég folyadékot, ami miatt megfájdul a feje, de ő azonnal agydaganatra gyanakszik, vagy elvágja a kezét és órákig fertőtleníti, attól félvén, hogy belement egy baktérium, és ezért elveszítheti a végtagját. A sort hosszasan folytathatnánk…

Emlékek is okozhatják 

A válasz egyszerű: nem tudni. A tudomány ez irányba folytatott kutatásai alapján nem bizonyított, hogy az okok gyerekkorra vezethetőek vissza. Tény, ha valaki túl fiatalon találkozott a halál tényével vagy épp egy súlyos betegség következményével, a szenvedéssel, melyet lelkileg nem tudott feldolgozni, nagyobb eséllyel állhat be a betegek táborába.

A környezetében látott és hallott túlzott aggódás pedig csak ronthat a helyzetén. A páciensek túlnyomó része viszont egy felnőttkori traumát követően kezd el szorongani, mikor már pontosan tudja: a halál bárkit, bármikor elragadhat.

Mi a megoldás?

A gyógyulást két tényező tudja negatív irányba befolyásolni. Az egyik, ha maga az illető nem ismeri fel kórképe súlyosságát, a másik, ha rossz szakemberhez fordul. A legjobb megoldás, ha pszichológushoz irányítjuk a bajba jutottat. A gyógyulás így sem egyik napról a másikra következik be, akár hónapokig, évekig is eltarthat. Olyan is előfordul, hogy az illető megtanul élni a hipochondriával, és keretek között tudja tartani szorongását. Az első és legnehezebb feladat, feltárni, mitől retteg az illető.

Megnyugtatást keresnek

Aki hipochondriában szenved, az a háziorvosához már úgy jár, mint más a közértbe. Olykor nemcsak személyesen, hanem telefonon is nyugtatást vár a panaszaira. Az otthonában felhalmozza az egészségügyi szakkönyveket, folyóiratokat, az interneten keresztül gyakorta kutatja a saját magán észlelt tüneteket. A környezetét állandóan arról faggatja, ők is észrevet­- ték-e rajta azt a bizonyos testi jelet, melyet ő érez magán.

Csonka: futok a doktorhoz

Csonka András színész azt mondja, ő tökéletesen együtt tud élni a hipochondriájával.

– Én az a típusú hipochonder vagyok, aki ha szokatlan tüneteket észlel magán, azonnal, lehetőség szerint még aznap orvoshoz fordul. Persze én is mindig a legrosszabbra gondolok. Aztán az orvos megnyugtat és innentől kezdve nem nyomaszt az adott dolog. Arra azonban nagyon figyelek, hogy az összes szűrővizsgálaton részt vegyek, és nyomon kövessem a testemben zajló folyamatokat.

­­