Férje és fia végigjárta a kocogó nő halálútját

Nehéz elmondani, mi fut végig az ember agyán, amikor koromsötétben ott áll egy kihalt bicikliút közepén. Jobbra-balra hatalmas fák és bokrok körvonala rajzolódik ki. Most sem lehet tudni, hogy van-e, lehet-e mögöttük valaki vagy valakik… Krisztina sem tudhatta, de soha nem félt senkitől és semmitől. Ennek ellenére két nappal korábban – máig nem tudni, miért – levette az összes ékszerét, amit korábban mindig viselt, futás közben is. Zavart mosollyal azt mondta, azért teszi ezt, nehogy letépje valaki a láncait.

19.50: – Nem ismerték a feleségemet. Borzasztó büszke nő volt. Ha látott is bárkit, akit gyanúsnak talált, biztos, hogy nem adta fel a tervét. Ő a tulajdonának képzelte ezt az utat. Azt gondolta, márpedig őt senki nem fogja kiüldözni innen azzal, hogy megijeszti. És ő megmutatta, hogy akkor is itt fog futni – mondja a férj, amikor a család házától indulva odaérünk, ahol Krisztina 19.50-kor, öt perccel azután tarthatott, hogy elindult otthonról. Ekkor beszélt vele telefonon utoljára Kardos Lajos. Körülbelül ötven méterre a Fővárosi Vízművek egyik telephelyének épületei látszanak, egy távolabbi telekről egy nő ziháló nevetése hallatszik.

– Fél nyolckor értünk haza a gyerekkel, Kriszti háromnegyed nyolckor indult el otthonról. Előtte megkért, hogy vasaljak ki egy inget. Amikor öt perccel később felhívtam, hogy megkérdezzem, hol van az ing, teljesen nyugodt volt. Hallani lehetett, hogy egyenletes, nyugodt tempóban fut – közben ahhoz a ponthoz érünk, ahol először szagot kapott a rendőrkutya. Csak foltokban látom a bokrokat, fákat és Kardos Lajost, aki lemegy az útról. Hatalmas, legalább tízméteres sugarú kört ír le, amin az eltűnt feleségét kereső kutya végigfutott.

Talán Krisztina is, mielőtt elkapták. Fia, Roland közben az autónkban ül. Amikor elindultunk, ő ragaszkodott ahhoz, hogy velünk tartson. Beszállunk mi is, elhajtunk az Oázis Kertészethez, ahol két kamera is rögzítette Krisztinát. A 11 éves Roland felidézi, hogy anyukája azt kérte tőle, tanulja meg a történelemleckét, amikor majd hazaér, kikérdezi.

– Az ősember volt feladva. Sokat tanultam. Utána négyesre feleltem belőle… – emlékszik. Kis büszkeség érződik a hangjából. Majd amikor a dunai gáthoz érünk, szemrehányást tesz az apjának, amiért először kíméletbôl azt mondta, az emelkedőn megcsúszott az anya, infarktust kapott, úgy halt meg. – Tudtam, hogy hazudsz, tudtam! – mondja nyomatékkal.

20.05: Kiszállunk a kertészetnél. Végre van közvilágítás. Jól látható helyekről, a magasból kamerák figyelnek minket, ahogy akkor is Krisztinát. A lámpaoszlopon ott áll a rendőrség felhívása az asszony fotójával. Még mindig tanúkat keresnek.

20.10: Egy hurkot írunk le a kocsival, átmegyünk a Mediterrán lakóparkon. Itt is sorra járták a lakásokat a rendőrök. Tanúkat kerestek, nem tudni, milyen eredménnyel. Elmegyünk egy erődítményszerű ház mellett. Kardos Lajos úgy tudja, a tulajdonosától is DNS-mintát vettek, mert aznap éjjel valamiért sokáig nyitva volt a kapu.

20.12: Visszaérünk a bicikliúthoz, ahol két egyenruhás rendőr igazoltatja az arra kerékpározókat. Nem nyilatkozhatnak. Az irataimat viszont elkérik.

20.15: Megállunk. Kiszállunk a kocsiból nem messze onnan, ahol megtalálták Krisztinát. – Én szóltam apának, hogy már itthon kéne lennie az anyának – emlékszik Roland. Hiába hívták az asszonyt. A fiú szavaiból kiderül, rögtön ezután első útjuk a rendőrségre vezetett, ahonnan elküldték őket, mondván: először maguk nézzenek körül Krisztina futóútvonalán.

– Nagyon féltem. Éreztem, hogy nagy baj van – mondja a gyerek. Az apja azért, hogy ne féljen, a gyilkosság óta többször is végigment vele ugyanezen az úton éjjel, autóval. Most a gyerek szavaiból kiderül: azt, hogy apja nem nézhette meg a helyszínen az anyukáját, egészen eddig nem is tudta.

– Itt megindult a kutya, bement balra. Akkor sokkal nagyobb gaz volt – emlékszik az apa. – Koromsötét volt, semmit nem lehetett látni. Már igazából nem látja az ember a bokrokat se. Csak azt láttam, hogy a rendőr tartja az elemlámpáját, és remeg közben a keze.

– És te nem mehettél be? – vág közbe Roland.
– Én nem láttam anyát, nem mehettem oda – válaszol az apa.
– Miért? – kérdezi halkan a gyerek.
– Hát azt mondták, hogy nem mehetek be. Csabi (az apa barátja – a szerző) támogatott…

Talán egy percig is csöndben állunk… Csak utána merem megkérdezni, hogy hányszor jártak itt, amióta meghalt Krisztina. – Voltam jó párszor. De ne úgy képzelje el, hogy mindig kijárok ide. Tehetetlen düh van bennem, mert nem tudtam megvédeni a feleségemet. Már csak abban bízom, hogy ha nyilatkozom a sajtóban, ébren tartom az újságokban, a közvéleményben, hogy mi történt Krisztivel. Ez az én harcom a gyilkosok ellen – magyarázza az apa.

Majd a kisfiú, aki egészen eddig szinte senkivel nem akart beszélni az édesanyja haláláról – úgy tűnik, mindenki számára váratlanul –, megszólal. Kiderül: ő is kijár ide néha – egyedül, biciklivel.

Mit tudhatnak a rendőrök?

- 2013. szeptember 25-én este történt a gyilkosság.

- A futóúton valamikor 20.20 és 20.30 között támadhatták meg valószínűleg az asszonyt, aki
akkor már legalább harminc perce futott.

- Komoly az esély arra, hogy Kardosné Gyurik Krisztinát nem ott ölték meg, ahol megtalálták a holttestet.

- Lemeztelenítve találták meg a nőt. Kezét-lábát összekötözték, de cipő és zokni volt rajta.

- Két DNS-mintát rögzítettek a holttesten.

- Eddig több mint száz embertől vettek DNS mintát. Több emberen – köztük az asszony férjén is – végeztek poligráfos (hazugság) vizsgálatot

- A rendőrség ötmillió forintjával együtt összesen 7 millió 200 ezer forint jár a nyomravezetőnek.