Vámos Erika: Fájó emlékek

Különös volt ez a nyár. Mint egy időutazás.

Hévízen töltöttem egy hetet. Nem az én szervezésemben, nem én választottam a szállást, tehát nem én vágytam nosztalgiázni. Csak, hogy hangsúlyozzam a kaland sorsszerűségét.

Már a szálloda nevének hallatán is biztos voltam benne, hogy ez az a hotel, ahova a drága nagymamámat vittem el élete utolsó hónapjaiban egy hétre. Mikor beléptem, rámzuhant minden egy súlyos érzésbe csomagolva, lehengereltek az emlékek. Csak ültem a szálloda előterében, a fotel kárpitjába ragadva, és megsemmisültem. Egy 14 évvel ezelőtti szerelem első karácsonya itt: egy új, meghatározó korszak, évtized kezdetét jelentette akkor, majd közvetlen utána az a teljes hét, amit a mamával tölthettem. A szavai, hogy ilyen szépet még nem látott, a kötögető alakja a kanapéba simulva, a szomorú tekintete, hogy hiába vagyunk együtt, én naphosszat csak dolgozom, telefonálok. Ő inkább enni sem ment el, csak mellettem ült, hogy engem láthasson. Mennyit dolgoztam akkor… Akkor is. Minden egyszerre ott volt a szívemben.

Aztán az a háromszorosan-négyszeresen is lezárt szerelem és hosszú évek.

Úgy cikáztak körülöttem az emlékek, hogy beleszédültem. Éjfélig ültem a recepcióval szemben. Fájt, kimondhatatlanul fájt…!

Nem hiszek a csodákban, de a véletlenekben sem.

Magamban hiszek.

Abban, hogy képes vagyok rá. Legyőzni ezt is, mint mindent. Bennem van az erő, a testemet, a lelkemet, az egészségemet és az életemet bármikor, bármilyen mélységből arra a szintre emelni, amit célul tűztem ki magamnak. Megtettem most is, azt hiszem.

Abban is hiszek, hogy erre mindenki más is képes. Viszont a játékszabályokat ismernünk kell. Az élettől jeleket, figyelmeztetéseket kapunk, és a betegség nevű – először még csak legyintés – azt jelzi, hogy nem jó irányban haladunk. Kizsigereljük a testünket, másoknak és lehetetlen dolgoknak akarunk megfelelni. Feláldozzuk magunkat, reménytelenül boldogtalanok vagyunk, és elhisszük, hogy ez így van jól, vagy ha több bennünk a düh, mint a szeretet és a megbocsátás.

Ha nem értünk belőle, és nem változtatunk, nagy lesz a pofon. Mindenkinek joga van saját ideológiát gyártani, az enyém ez. Persze segítségre biztosan mindenkinek szüksége van. Mindenkinek más jellegű mankóra, támaszra, hitre és terápiára. Nekem is volt. Van. Ez a nyár sokat segített.

Ha több kell az átlagosnál, keresse a Borsot a Magazinokkal!