Kilométerekről hozzák a vizet a pusztákra

A mórahalmi rendőrség járőreihez csatlakozunk. Jobb is így, hiszen a tanyavilágban nem nézik jó szemmel az idegeneket. Egy kicsit tartanak is tőlük, hiszen néha megesik, hogy az arra tévedők megdézsmálják a termést vagy elemelnek valamit a kamrából.

Csongrád megyében a lakosság tíz százaléka él tanyán. Az egymástól kilométerekre elszórt épületekben jobbára idősek élnek elzárva a világtól. A legtöbb tanyánál az eső után az utak járhatatlanok, sok helyen villany sincs, a vizet pedig kannákban cipelik a tanyáig.

Sehol egy szomszéd

A rendőrautóba ülünk. Nem tettünk semmi rosszat, csak csatlakoztunk a mórahalmi járőrökhöz. Miközben a tanyavilág felé tartunk, M. Toronykőy Márta alezredes mesél nekünk. – A folyamatos kapcsolattartás növeli az itt élők biztonságérzetét – mondja.

Az első tanyán a 82 éves Szécsi István él egyedül. Nem is tudja, hol lakik a legközelebbi szomszéd. A kapu nem zárható, van két kutyája, de azok inkább csak jeleznek. – 1959 óta élek ezen a tanyán. A feleségem nyolc éve meghalt, azóta egyedül. Van két lányom és négy unokám, néha meglátogatnak, de sok a munkájuk – mondja.

Villany van a házban, de a kút vize csak öntözésre jó, így eljár a mórahalmi köztéri kútra, és onnan hozza kannákban az ivóvizet. Amit tud, megtermel magának a kiskertben. Néha látja, hogy idegenek jönnek-mennek a kapu előtt, de nem fél. Van segélyhívó a házban, de eddig csak egyszer kellett használnia. A zsaruk új biztonsági eszközt visznek a tanyákra. Egy speciális ajtóéket. Az ajtó alá téve megakadályozza, hogy a betörő be tudja rúgni a bejáratot. Kimozdítva a helyéről száz decibel erősségű, sípoló vészjelzést ad, ami a pusztán kilométerekre elhallatszik.

Csak néha lopnak

Somodi Antal és felesége régi ismerősként fogadják a járőröket. Örülnek a társaságnak. Ők 1963 óta élnek a takaros kis portán. Vannak gyerekek, unokák, egy darabig művelték velük a földeket, de inkább továbbtanultak. Büszkén újságolják, hogy egyik unokájuk most nyert ösztöndíjat Finnországba. Ők nem költöznének el innen, hiszen a friss zöldségnek és a saját nevelésű baromfinak nincs párja. Meg hát nincs is pénzük másik házat venni. Így hát maradtak a pusztában.

– Nem háborgatnak bennünket, olyan messze vagyunk a várostól, hogy meg sem találnak – legyint Tóni bácsi. Egy mobiltelefonjuk van, baj esetén a rokonokat elérik. A biztonság kedvéért a rendőrök a tanyák ajtajára ragasztanak egy matricát, rajta az éjjel-nappal hívható elérhetőségeikkel és az orvos számával.

Tovább indulva kiderül: a bűncselekményeknek csak a töredékét követik el tanyákon. Rablógyilkosság évek óta nem történt, inkább lopások. Azt is komolyan kell venni, hiszen ezeknél az embereknél, ha eltűnik valami, az pótolhatatlan.

Fürtön Imre bácsi helyzete talán a legszomorúbb. Mozgássérültként él egyedül egy omladozó vályogházban. Harminc éve meghalt az édesapja, azóta nincs senkije. Egész életében tanyán lakott, ő nem menne el, de mint mondja: a város költözött rá… Furcsa számára, hogy az utóbbi években látja a közeli házak fényeit.

Miskolcról jöttek

– A legnagyobb segítségem az orvos asszisztense, ő rendszeresen látogat. Múltkor beültetett az autóba, és vitt a környéken, előtte évek óta nem mozdultam ki. Soha nem félek egyedül, megszoktam már – mondja Imre bácsi. Egy tévé és egy rádió a szórakozása. Télen fával fűt, de a járőrök ilyenkor gyakrabban látogatják, hiszen a szellős ház hamar ki tud hűlni.

Nem mindenki született tanyán. Nemesné Erzsike például húsz éve költözött Miskolcról Mórahalom környékére, hogy közelebb legyen a gyerekeihez. A 16 éves unokájával lakik, aki naponta iskolába jár. Két és fél kilométerre van a buszmegálló, a fiatal naponta kétszer, esőben-hóban megteszi.

Aztán megyünk is. Hazafelé pedig azon gondolkozunk, jobb-e nekünk a városban a sárga csekkek erdejében, a svájcifrank-alapú lakáshitellel, a felgyorsult, idegbeteg mindennapokban. Döntse el mindenki maga…