Ketten hallgattak ki. Akkor az volt a Legfőbb Ügyészség akarata, hogy kiderüljön, ki beszélt nekem arról, hogy az Állami Nyomdából szavazólapokat loptak.
Rendőr vagy nem rendőr adta az információt? Csak ennyit mondj meg, és már mehetsz is! Máig a fülemben cseng ez a mondat, amit az 1998-as választásokat követően, egy három és fél órás kihallgatás során újra és újra feltettek nekem.
Ketten hallgattak ki. Akkor az volt a Legfőbb Ügyészség akarata, hogy kiderüljön, ki beszélt nekem arról, hogy az Állami Nyomdából szavazólapokat loptak. Az ügyben eljáró egyik fővárosi ügyészt évek óta ismertem, nem véletlenül tegezett. Néhány héttel korábban még egy, az ügyészség számára fontos ügyben interjút adott nekem. Akkor még valószínűleg örült, hogy vele ugyanannyira tartom az újságírás írott és íratlan szabályait, mint az ismeretlen informátorral.
Koós Szabolcs kollégám is az informátorát védte, amikor nem mondta meg, kitől tudta meg a nagyra becsült színművész véralkoholszintjének hihetetlen értékeit. Valószínűleg soha fel nem merült benne, hogy olyan eljárásban lehet része, amelynek a végén – mert telefonját nem adja át – ő válik ellenszegülővé, akinek megmutatják: hiába újságíró, ha kell, vele is bánhatnak úgy, mint egy köztörvényes bűnözővel. Rendőrt hívhatnak rá, nem is egyet, és kényszeríthetik, hogy azt tegye, amit a regnáló hatalom kíván.
Jogászok is vitatkoznak arról, hogy jogszerű-e mindaz, amit Szabolcsnak át kellett élnie. Anno azt mondtam az említett kihallgatáson, hogy egy legfőbb ügyészi állásfoglalás alapján nem válhatok gyanúsítottá azért, mert nem adom ki az informátort. Nem kockáztattam nagyot, mert valóban volt ilyen. Ma már nincs érvényben sem az egykori legfőbb ügyész, sem az említett állásfoglalás.
Csak egy jogszabály, amivel – akár órákra is – sarokba szoríthatnak egy újságírót, de az informátor utáni nyomozást lezárni, vagy a sajtó száját befogni aligha lehet.
