Vélemény: Minket másolnak

Nem tagadom, vezetés közben gyakran káromkodom. De az alábbi eset miatt már csak akkor teszem, ha nem ül mögöttem egyetlen gyermekem sem.

– Paraszt, bunkó, suttyó – ezekkel a jelzőkkel illettem azokat az autóstársaimat, akik valamiért kizökkentettek a vezetési tempómból. (Itt kérek elnézést!) Ezek a szavak akkor is elhagyták a számat, amikor édesanya lettem, és a babahordozóban békésen nézegetett mellettem a kislányom. A gyerek cseperedett, nagyobb ülést kapott, és hátra ült. Kétéves lehetett, amikor valaki rám dudált és az öklét lengette felém a mellettem lévő sávban. Mielőtt bármit reagálhattam volna, a hátsó ülésről a lányom szólalt meg: „Pajaszt” – mondta csilingelő hangon. Először hangosan nevettem, de aztán rájöttem, mennyire kínos, hogy az én ártatlan, angyali tündérkém száját ilyen szavak hagyják el. És mi lesz, ha az óvodában az első konfliktusnál a pajtására is ezt mondja majd?

A szakemberek szerint a gyereknek nincs más választási lehetősége: úgy fog viselkedni, ahogy azt a szü­lei­től látja. Éppen ezért mielőtt leordítanánk a fejét, vegyünk egy mély levegőt, és gondoljuk át, hogy mi hasonló esetben hogyan cselekszünk. Tehát, ha anya és apa maga is rendetlen, ne várja el, hogy a gyerek szobájában ne álljon halomra a szennyes! És akkor is jogtalan leszidni a folyton válogató kölyköt, ha apa csak sült krumplit hajlandó enni a rántott húshoz. Sőt a folyamatos netezést sem róhatjuk fel akkor, ha az ősök a vacsoraasztalnál a tévét bámulják vagy a telefonjukat nyomkodják.

Látják, nem is biztos, hogy minden esetben a gyerek a hibás. Így mielőtt az önbizalmát romboló szidalmakba kezdünk, nézzünk önmagunkba!

Cikkünk itt.