Benkő Péter soha nem költözött külön édesapjától

Miért tűnt el a nyilvánosság elől? Alig hallani önről friss híreket.

Nem tűntem el. Az én korosztályo­mat nézve melyik kollégámról van több híradás? Nem mi vagyunk az újságoknak fontosak. Lehetett olvasni mostanság Huszti Péterről, Mécs Karcsiról vagy épp Bitskey Tiborról? Nem. Na látja, ennyi. Én folyamatosan dolgozom. Most épp a Turay Ida Színházban játszom. 

Vidéki otthonában vagyunk. Az ablakból szalma­bálákat, lovakat, kutyákat látunk. Munkás helynek tűnik a birodalma.

Igen az. Kapálok, trágyázok, és ellátom az állatokat. Két lóval, négy kutyával, három macskával és egy feleséggel osztom meg az életem. Mi végzünk minden munkát. Egy ilyen pici gazdaságnál csak alkalmi segítséget tudok igénybe venni. Ez az én konditermem. Ha még vénebb leszek, akkor biztos lesz konyhakertem is. Soha nem tudtam igazán megszokni a várost. Hétéves koromig Salgótarján közelében nevelkedtem, ez meghatározta a sorsom. A természetbe húz a szívem.

Nem nehézkes innen a munkába járás?

Egy vagy épp másfél óra a fővárosba való bejutás, attól függően, hol van dolgom. Nem az idő, inkább az anyagi vonzata rossz, drága a benzin, de még ezért is kárpótol az az élet, melyben itt van részem. Ehhez mondjuk szükség van egy társra is, aki mindenben partner. A feleségem, Klaudia ilyen. Ő is imádja a természetet, az állatokat, plusz festeget, verseket ír…

Már másodszor említi a feleségét, aki, ha jól tudom, harmincegy évvel fiatalabb önnél. Hogyan hódította meg őt?

Nem én hódítottam meg őt, hanem a lovak. Az állatok szeretete hozott össze minket. Lovaglást tanítottam, ő is a lovasok között volt, aztán sokáig nem találkoztunk. Később látott velem egy riportot a televízióban és felhívott, hogy lovagolok-e még. Mondtam, igen. Meglátogatott és itt maradt. 

Az esküvőnket is lóháton tartottuk 2010-ben. Jól megvagyunk. Ő egyébként kozmetikus, és nagyon jól csinálja a dolgát, így sokat dolgozik, de, ha van egy kis időnk, azt együtt töltjük. Elmegyünk például túrázni, akár lovon, akár gyalog és ami épp érik, vadszilvát, szedert, kökényt szedünk, és megkajálunk belőlük vagy főzőcskézünk kint a szabadban. 

Ez nagyon romantikusan hangzik, de három évtized korkülönbség csak három évtized. Mit szóltak a szeretteik a kapcsolatukhoz?

A fiam har­mincegy éves, így Klaudia akár a lányom is lehetne, de ez nem jelent akadályt. Marci nagyon szereti, és engem is elfogadtak az ő rokonai. Nem üti egymást a dolog, de olyan azért előfordul, hogy elmegyünk vásárolni és az eladó megkérdezi: „A kedves lánya?” Mire én, hogy „majdnem, kicsit több”. 

A felesége életkorából adódik a kérdés: terveznek családbővítést?

Ez nem publikus. 

Régen is sikeres volt a nőknél. Ön volt az ország ügyeletes szépfiúja.

Ezen én akkoriban nem gondolkodtam, csak tettem a dolgomat. A házban, ahol laktam, a földszinttől a negyedikig a lányok teleirkálták a falat üzenetekkel. Szegény házmester, majdnem megőrült. Utólag jöttem rá, hogy nem is volt fiatalságom, nem tudtam kiélvezni, mert állandóan dolgoztam. Jöttek a tévéfilmek, a rádiójátékok, a színház. Szépfiúk, ahogy mondta, kevesen voltunk akkoriban. Nagy Gábor, Kovács Pisti, de valahogy nem ütöttük egymás tereit, nem voltunk egyformák.

Beszéljünk a színészetről. Az édesapja, Benkő Gyula nemzetünk nagy színésze volt. Áldás vagy átok egy híres felmenő nyomdokaiba lépni?

Nem volt időm soha azon gondolkodni, hogy én most színészgyerek vagyok vagy sem. Másrészről senki nem tud segíteni, mikor ott állsz a cső előtt, amikor kimész a színpadra. Ez a világ legigazságosabb pályája, mert ha rossz vagy, a közönség megérzi, ha meg jó vagy, akkor támogatnak. Egyébként a pályánk tökéletesen egyforma volt.

Fiatalként ő is hamar felkapott színész lett, aztán az első nagy szerelme neki is meghalt, csakúgy, mint az én első feleségem, akinek lezuhant a repülőgépe. Aztán volt egy olyan időszakunk, amikor az életkorunk miatt nem játszhattunk annyit. Egyébként félelmetesen jó volt a kapcsolatunk. Együtt éltük az egész életünket, soha nem költöztünk el egymástól. 1972-től már a magánéletem szárnyait bontogattam, de akkor is egy villában laktunk, ahol neki egy külön lakrésze volt. Mindent tőle tanultam.

A művészvilágban legendaként él, hogy milyen jó partikat csaptak az otthonukban a nagy színészek. Önöknél is voltak ilyen baráti összejövetelek?

Nagyon nagy élet volt nálunk is. Engem Bárdy Gyuri bácsi, Kibédi Ervin,  Verebes Pista apukája, Karcsi bácsi, Kellér Dezső és Tolnay Klári is pátyolgatott. Ő egy tüneményes nő volt, szinte megfogalmazhatatlan. Színészként pedig végtelenül precíz, de mégis lezser. Hozták magukkal a kávét, mert azt akkoriban még alig lehetett kapni, rum és pálinka pedig mindig akadt. Hihetetlen sztorijaik voltak. 

Aztán ön is a színművészetit választotta.

Elsőre felvettek, de egy év után otthagytam a főiskolát. Nem vagyok deviáns személy, beilleszkedem a társadalomba, de nehezen viselem a kötöttségeket. Úgy éreztem, korlátoztak a szellemiségemben. Elmentem egy évre a Dunai tengerhajózási vállalathoz, vasércet szállítottunk. Nappalos fedélzeti matróz voltam. Annyit kellett dolgozni, hogy fizikailag néha azt éreztem, hogy itt a vég. Ott akartam maradni tisztnek, de a családtól sokat kellett volna távol lenni. Matróz nem lettem volna hosszú távon, a végén mind mentális problémákkal küzdöttek.

Elégedett a színészi pályán elért sikereivel?

Igen. Mint színész annyit dolgoztam, hogy most itt ülök és főzöm a gyümölcséből a lekvárt. Egyedül a rendezés maradt ki az életemből, de talán hamarosan erre is lesz lehetőségem. Nincs bennem hiányérzet. A sors előttem ünneplőben bókolt.