Aljas, szemét emberek! Nem tudom máshogy nevezni azokat, akik kihasználva mások jóhiszeműségét, segítő szándékát, adománygyűjtőnek álcázva magukat átverik a jónépet.
Miért is fáj ez nekem olyan nagyon? Talán azért, mert kis országunkban egyre több olyan család, magányosan, betegen, elhagyatottan tengődő férfi és nő van, akik segítségre szorulnak. Pénzben, élelmiszerben, ruhaneműben vagy bármi másban mért segítségre.
És ezek a számító dögök azzal, hogy megtévesztenek, kihasználnak jószándékú embereket, a bizalmat rengetik meg. A bizalmat, ami ahhoz kell, hogy segítsünk. Hogy tudjuk, valóban azokhoz kerül a pénz, akiknek szánjuk, és szükségük van rá.
Néhány évvel ezelőtt még Budapest másik részében volt a munkahelyem. Hetente legalább egyszer az esti órákban igyekeztem haza. A Móricz Zsigmond körtéren rendszeresen összefutottam egy meghatározhatatlan korú hajléktalan férfival. Első alkalommal csak a kezébe nyomtam egy százast. Másodjára már szóba elegyedtünk.
Harmadik alkalommal már arról mesélt, hogy miért is van begipszelve a keze. A sokadik találkozás után már ismerősként üdvözölt. Mostanában másfelé járok haza. Néha eszembe jut, mi lehet vele. Még mindig kéreget? Él egyáltalán? Szívesen segítettem neki. Ha aznap csak még ketten, hárman megtették ezt, már volt mit ennie egész nap.
A lenyúlós csalóknak azt kívánom, egyszer tudják meg, milyen az élet hajlék nélkül az utcán. És miután felismerték őket, undorodva fordítsák az emberek félre a fejüket és egy fillért se sikerüljön összekalapozniuk. Számukra ez lenne az igazi büntetés, nem néhány hónap, vagy egy-két év börtön.
