Etelkától elveszi kislányát a halál

Szörnyű vírus támadta meg három hónapja a kis Ihász Nikolt. Édesanyja már csak az utolsó tisztességre gyűjt, a nehéz helyzetbe került családnak temetésre sem jut.

– El kell engednem, szembenéztem már a tényekkel. Beletörődni mégsem lehet, hiába vagyok szakképzett nővér. Ő az én gyerekem – vall a szívet tépő fájdalomról Ihász Etelka. – Nincs tudatánál, de én még most is érzem, ugyan egyre ritkábban, hogy megkülönbözteti az embereket, még ha csak árnyak is vagyunk az elméjében. Ha én vagyok ott, a simításom megnyugtatja – idézi az ágynál töltött órákat.

– Az utolsó nap húsvéthétfő volt. Délután nem lehetett mit csinálni odakint, Nikol a játszóteret szerette, de rossz idő volt. Kért, hogy nézzünk mesét. Untam már az Alvint meg a mókusokat, de megnéztük együtt – kapaszkodik a hétköznapok emlékébe Ihász Etelka. – Este egymás mellett feküdtünk az ágyon. Hozzám bújt. Mindig Kiscicámnak szólított – itt elakad az anya szava, hiszen az utolsó közös pillanat, amiről beszél. – Azt súgta nekem, hogy „szeretlek, Kiscicám”. Azután nem ébredt fel.

Másnap reggel Nikol eszméletlenül feküdt, görcsök közt vonaglott, anyja oldalára fektette és mentőt hívott.

– Tudtam, hogy a baj annál is nagyobb, mint amilyennek látszik. Sok epilepsziás rohamot láttam, s annak másfél órán belül már rég csitulnia kellett volna – mondja Etelka. Nikol Pestre került, aztán a Szent Lászlóból elvitték, és eltávolították kétoldalt a koponyacsontját. Ismét a Szent Lászlóba utalták, ahol egy hónap után halvány remény csillant. Nyelni tudott, tudattalanul is kanálból evett. Anyja már abban bízott, hogy még ha agykárosodással is, de élhet. Az addigi küzdelem mégis hiábavaló volt, a vizenyő ismét elborította a testét, nem lehetett küzdeni a különleges vírus ellen.

A kislányt visszaküldték Győrbe, s a gyermekintenzíven felkészítették a három gyermekét egyedül nevelő Etelkát a halálra. A szociális otthonban dolgozó nővér a múlt héten táppénzre ment, hogy amennyi időt csak lehet, Nikol mellett tölthessen.

– Reszketek a telefoncsörgésre. De fel kell készülni, nekem is, az édesanyámnak is, aki ugyanúgy mellette van. A két nagytestvérnek, akiket meg fog törni a gyász. Néha kicsit elhúzódom az ágyától, tudnom kell, hogy még érzékel-e valamit. Azt látom, hogy reagál rám. Együtt vagyunk. Tudom, hogy nem tudatosan, a tudatalattijában maradhatott még valami belőlünk. Nyomtalanul nem veszhetett oda a szeretete, az örökmozgósága. Ahogyan hozzám bújt, és ahogy kislányosan dacoskodott, asztalra pattanva, mert féltékeny volt, ha mással beszéltem. És azt akarta, hogy mindig vele legyek.