Csak szörnyű szenvedés árán jött össze a baba

Irén és Arnold több évnyi próbálkozás után már majdnem feladta a küzdelmet, amikor végül megtörtént a csoda: ma már két gyermek boldog szüleiként élik mindennapjaikat. De addig annyi szenvedésen mentek keresztül, ami bármelyik egészséges embert térdre kényszerítene.

– Mi elég korán összekötöttük az életünk. Arnold 21, én pedig 19 éves voltam, amikor összejöttünk. Előtte mindkettőnknek voltak kapcsolatai, komolyabbak is. De végül egymásban találtuk meg az igazit, és hamar egybekeltünk – kezdte történetük legelején Irén. – Az első pár évben a fiatal szerelmesek életét éltük, miközben apránként építgettük a közös jövőnket, sokat szórakoztunk és utazgattunk. Alkalmanként beszélgettünk a gyerekvállalásról, és tudtuk mindketten, hogy szeretnénk is babát, de nem volt konkrét terv kidolgozva rá.

Mire huszonöt lettem, úgy éreztem, hogy már minden megvan ahhoz, hogy gyermeket vállaljunk. Meg is beszéltük Arnolddal, hogy elkezdünk rajta dolgozni. Azt tudtuk, hogy ez nem mindig jön össze elsőre, de arra, ami később jött, egyikőnk sem számított – komorult el Irén hangja.

Másfél éven át tartó próbálkozás után elmentek egy szakorvoshoz, ahol megvizsgálták őket.

– Rólam kiderült, hogy a petevezetékem átjárhatósága finoman fogalmazva is nehézkes, Arnold pedig megtudta, hogy nincs elég spermája, ráadásul a sejtjei elég gyengék – mesélte Irén, miközben könnycseppek szaladtak végig az arcán: még mindig fájnak neki ezek az emlékek. – Mindketten összeomlottunk, és ebben a borzalmas állapotban vágtunk egymás fejéhez olyan szitkokat, amik kis híján a házasságunk végét eredményezték. Egyszerre haragudtam magamra és Arnoldra, de leginkább attól pánikoltam be, hogy a testem alkalmatlan arra, hogy gyereket szüljek. Teljesen összetörtem – vallotta be Irén, majd férje vette át a szót.

– Én ezért sem tudtam hibáztatni Irént, teljesen megértettem. De amikor kimondta az orvos, hogy túl kevés a spermám és a sejtek is gyengék, az olyan volt, mintha valaki hátulról a mélybe taszítana. Szörnyű érzés volt – ismerte be Arnold.

Ezután a házaspár szexuális élete hónapokra szünetelt. Akkor kezdett csak minden helyre rázódni közöttük, amikor felkerestek egy lombikklinikát, és tájékozódtak a lehetőségekről. Az első beültetés után Irén nem esett teherbe, ami egy időre újra visszavetette önbizalmukat: rengeteg éjszakát töltöttek beszélgetésekkel arról, hogy mi lesz velük, ha nem jön össze a gyerek.

– Mindketten akartunk gyereket. Fel sem merült bennünk, hogy feladjuk, de voltak pillanatok, amikor már az egész tortúrát a pokolba kívántuk – emlékezett vissza a nehéz időszakra Arnold.

– A sok küzdelem végül meghozta a kívánt eredményt, teherbe estem, és két gyönyörű gyermeknek adtam életet. Ikrek lettek, egy fiú és egy lány – vette át a szót Irén. – Olyan boldogok voltunk, hogy azt nem lehet leírni! Megérte a sok szenvedés, hiszen megszülettek életünk legfontosabb emberkéi...

István: lombikbébi vagyok

István 19 esztendős hallgató. Egyesületben futballozik, maradék szabadidejében pedig a barátnőjével van. Ugyanolyan, mint a legtöbb fiatal, egy apróságot leszámítva: ő lombikban született.

– A szüleim már elég korán megosztották velem ezt az információt. Gyerekként még nyilván nem érti annyira az ember, hogy mit is jelent egy üvegben megfoganni. Arra emlékszem, hogy nagyjából 4–5 éves lehettem, amikor ezt elmesélték, de nem kerítettek neki nagy feneket. Csak úgy megbeszéltük – emlékezett vissza István.

– Jártunk családi napokra, ahol azok a gyerekek és szüleik voltak ott, akik a lombiknak köszönhetik az életüket. S bár a neve már nem ugrik be nekem, de emlékszem az orvosra is, akihez gyermekként sokat jártunk. Sokat segített a szüleimnek – mosolyodott el a fiú, akinek elmondása szerint boldog gyermekkora volt, és soha nem érezte hátránynak, hogy így fogant meg.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!