Rákbetegen fut félmaratont Szilvi, a tanárnő

Szilvi kálváriája tavaly ősszel kezdődött, de úgy döntött, nem roppan össze. – Ősszel még indultam a Balaton félmaratonon, ez volt életem első 21 kilométeres versenye, de ezt megelőzően már sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben – meséli Szilvi, egy hétéves kisfiú és egy öt és fél esztendős kislány anyukája.

– Korábban ugyanis vért akartam adni, de túl kevés volt a vasam. Egy hónap múlva újra rossz lett a vérvétel eredménye, és már a májfunkcióm sem stimmelt. Vizsgálatok sora következett, de minden olyan lassan ment, hiszen hetek teltek el egy-egy ultrahang és CT között. Az ultrahang végül kimutatta, hogy a vastagbél egy szakaszán elváltozás van, a májamban pedig gócokat fedeztek fel. Vagyis: rosszindulatú daganatom van, a májban pedig áttétek. December 7-én műtöttek, a májamban a rákos gócok még mindig ott vannak, de januártól újra futok.

Szilvi, aki a velencei Zöldliget Általános Iskolában tanít – a sulit fenntartó Baptista Szeretetszolgálatnak köszönhetően –, egy új eljárással gyógyul a jövőben, amelynek lényege, hogy a kinyert rákos sejtekből génvizsgálattal kimutatják, hogy melyik gén felel a rákos sejtek burjánzásáért, és ennek ismeretében ezt a gént kezelik.

– Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, kimentem a kórház udvarára, és az egyik épület mögött két órán át sírtam – folytatja a tanárnő. – Majd felhívtam néhány ismerősömet és tanácsot kértem, hogy mondjam el anyukámnak. Amikor ezen is túl voltam, anyuval megbeszéltük, hogy nem siránkozunk, hanem megyünk előre. Bármilyen döbbenetes, de nagyon jól vagyok, a betegségem óta növeltem a futásadagomat, hetente négyszer 15 kilométert futok, nemrég a Velencei-tavat futottam körbe, ami 29 kilométer. A Vivicittán a félmaratont teljesítem, de ha így haladok, ősszel a maratonnak is nekiesek.

A fotó a március 30-ai Velencei-tó körbefutásán készült, Szilvi 29 kilométert teljesített

Szilvi a betegsége következtében számos tapasztalattal gazdagabb lett. – Egyrészt bejött, amit mindig is sejtettem, minden a fejben dől el – magyarázza. – Másrészt óriási tanulság az emberek hozzáállása a betegségemhez. Mivel a rák kimenetele bizonytalan, nincs rá sztenderd gyógymód, az emberek félnek tőle. A saját félelmüket vetítik ki rám is. De többségük kedves és segítőkész. Hálás vagyok a baptistáknak, ők visznek a kezelésekre és állják a költségeket. Sokat segít a hitem, Istennek adtam a félelmemet, az én életem eközben letisztult.