Németh: azt hiszik, én gyilkoltam meg Cozmát

Marian Cozmát, az MKB Veszprém játékosát 2009. február 8-án gyilkolták meg Veszprémben a Patrióta lokál előtt. Segítségére siető társait, a szerb Zarko Sesumot és a horvát Ivan Pesicet életveszélyesen megsebesítették. Cozmát – a jogerős ítélet szerint – Rafael Sándor szúrta szíven. Németh Győző Pesicet egyszer szúrta meg, a döfés a veséjét érte, és életveszélyesnek bizonyult.

Mi volt életében az első olyan helyzet, amikor úgy érezte, hogy bűnt követ el? – kérdezem Németh Győzőt. A sopronkőhidai börtönben vagyunk. Egyenesen a szemembe néz, amikor válaszol.

Az iskolában történt. Akkor még nem gondoltam, hogy bűncselekmény. Azt mondtam a padtársamnak, hozzon nekem édességet, és akkor nem fogom megverni. Gyenge, törékeny kis srác voltam, mégis tartottak tőlem.

Milyen embernek látta magát akkor, amikor elfogták, és milyennek látja magát most?

Jó kérdés… Most olyan embernek tartom magamat, aki képes reálisan látni az élet értékeit. Korábban egy másoktól függő, javakra törekvő ember voltam. Nincs mit szépíteni. Hiába voltam bûntetlen előéletű, egy bűnözői körbe tartoztam, ennek próbáltam folyamatosan megfelelni.

Ebbe beletartozott az is, hogy csapatban lemennek egy szórakozóhelyre azzal a céllal, hogy félelmet ébresszenek másokban?

A vádirat ezt tartalmazta, de nem egészen így történt. Mi harmincan egy születésnapi bulin szórakoztunk. Négyen lementünk a Patrióta bárban a tánctérre. Mi nem azzal mentünk a szórakozóhelyre, hogy akit érünk, abba belekötünk. De sajnos kipattant egy verekedés. Egy semmin, egy butaságon Cozma és köztem, egy rossz nézés miatt.

Számított volna, ha tudja, hogy a Veszprém kézilabdázóival állnak szemben?

Nem. Én abban a másodpercben nem mértem fel, hogy most ő egy sportoló, akinek a barátai itt vannak. Szemkontaktusba kerültünk, amiből kialakult egy agresszió. Ittas voltam, ő is ittas volt. Ez tény. Gondoltam, hogy meglököm ezt a fiút, majd csak történik valami. Ő meg elkapta a grabancomat, és ütni kezdett. Ivan Pesic erre egy sörösüveggel fejbe vágta Rafael Sándort, aki földre került, ömlött a fejéből a vér.

Majd én is földre kerültem. Ezek tények, amiket a bíróság is megállapított. Ezután vette elő Sándor a kést… Láttam, hogy valaki a földön fekszik, de nem tudtam, hogy meghalt. Nagy káosz volt. Másnap a rádióban hallottam, hogy meghalt Cozma, akkor fogtam fel: úristen, gyilkosság részese vagyok! Tudtam, hogy semmi közöm Cozma halálához, de ott voltam. A jogerős ítélet is kimondja, én semmilyen formában nem vettem részt Marian Cozma megölésében.

Nem sántít az érvelése? Fekszik valaki a földön, és elmegyek...

Ha normál ember fejével tudtam volna gondolkodni, akkor bizonyára odamegyek, segítek, megkérdezem, mi a baj. De én nem ebben a világban éltem. Ott nem nagy dolog, hogy valaki verekszik, és lefekszik a földre. Én is többször voltam intenzív osztályon, mert nagyon sokszor csúnyán megvertek.

Ha valaki hallja a nevét, akkor vajon mit gondol: hogy maga Cozma gyilkosa, vagy sem?

Hogy az vagyok. Ezt már soha nem tudom lemosni magamról.

A bíróságon többször elmondta, mennyire sajnálja, hogy Ivan Pesicet vesén szúrta…

Szerettem volna a szemébe nézni, bocsánatot kérni tőle, és elmondani, hogy felajánlom neki a vesémet, ahelyett, amit elvettem tőle. Nagyon fontos lenne nekem, hogy megtudjam, hogy van, mit érez, hogy él most, egyáltalában mennyire boldogul az életben.

Jól tudom, hogy legjobb esetben nyolc év múlva szabadulhat?

Igen. Több mint öt éve vagyok bent. Talán mondhatom azt, hogy mintarabként. Fenyítésben nem részesültem, viszont dicséretben többször. Sokat olvasok. Donald Walshtól van egy kedvenc könyvem, a Beszélgetések Istennel. Ez indított el engem a valós önismeret útján. Érdekes, hogy az ember él harminc évet a saját bő­rében, és rájön, hogy nem is ismeri önmagát.

Tény, megtettem, amit megtettem, ezzel magam felé nem tudok soha elszámolni, de úgy érzem, hogy nagyon súlyos büntetést kaptam érte. Talán Magyarországon nincs még egy olyan elítélt, aki egy emberölési kísérletért 18 év börtönbüntetést kapott volna. Bár ez csak jogilag emberölési kísérlet az én szememben. Én azt az embert nem akartam megölni.

De ha kést veszek a kezembe, és megszúrok valakit, akkor számolnom kell azzal, hogy megölöm.

Abban az adott pillanatban, abban a másodpercben nem mérlegel az ember. Nem fut át az agyán, hogy a másik most meghalhat.

Hisz abban, hogy teljesen meg tud változni itt bent?

Hát, gondolom az a kis apró rossz mindig is ott lesz bennem, mert az talán egy veleszületett gén, egy hibás gén.

A rossz, vagy pedig az, hogy az indulatait nem tudja kordában tartani?

Már úgy érzem, hogy száz százalékosan tudom irányítani az indulataimat. Korábban ez nem volt fontos. Mindig arra törekedtem, hogy minél indulatosabb legyek. Talán önértékelési problémám volt. Most is csak elemezgetem magam, még ismerkedő fázisban vagyok saját magammal. Szeptembertől tanulni szeretnék, érettségizni. Írtam egy közel négyszáz oldalas kéziratot, egy könyvet, ami egy átfogó képet ad az egész életemről. Őszintén vallok a bűncselekményeimről, a családomról és a perről.

Mit gondol, elhiszik az emberek, hogy képes megváltozni?

Nem. Én nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elhiszik, elhiszik, ha nem, nem. Én ezt nem eldöntöttem, hogy mától megváltozom, hanem valami történt bennem, amikor első fokon életfogytiglani büntetést kaptam. Ez olyan büntetés, amit ha valaki megkap, az azt jelenti: kész, vége. Megszűnik a külvilág, megszűnik az, ami kint van. Ez olyan mély szomorúsággal tölti el az embert, hogy akaratlanul is, ami rossz van benne, kiszáll belőle. Én ezt így éltem át. Soha nem gondoltam arra, hogy öngyilkos leszek, hanem elfogadtam azt, hogy lehetséges, hogy nekem ez lesz az életem. Az éltetett, hogy leülöm a rám kiszabott harminc évet, kimegyek pár évre egy kicsit kirándulni, hogy kint haljak meg. De arra az egy-két évért megéri ezt végigcsinálni.

Tényleg úgy gondolja, hogy semmi köze Marian Cozma halálához?

A halálához nincs. Felelősséget érzek. Mert, ha egy kicsit visszavezetjük ezt a dolgot, ha abban a pillanatban nem lököm meg őt, akkor ővele ez nem történik meg…