Szulák Andrea: Dizőz a katedrán

Kikerülhetetlen azzal indítani, hogy meg ne kérdezzem: hogy van, nem fáradt? Hiszen roppant elfoglalt...

Köszönöm, jól vagyok, bár néha picit tényleg csapkodnak felettem a hullámok.

Újra indul Az ének iskolája. Ön szerint mi lehet az adás során felfedezett gyerekekből, meddig juthatnak a művészet rögös útján?

Nagyon vártam már, hogy újra legyen, az életem egyik legizgalmasabb, legszebb televíziós feladata volt a tavalyi széria. Hogy a felfedezettekkel mi lesz, az csak rajtuk, a szüleiken és a pedagógusaikon múlik. A műsor célkitűzése nem tehetségkutatás, hanem tehetséggondozás. Nem akarunk futószalagon gyártott sztárocskákat kinevelni, inkább lehetőséget adni a bemutatkozásra.

Kitartása, alázata már-már legendás. Ezt a hozzáállást megpróbálja átadni a gyerekeknek is, akikkel az adás során találkozik?

Mindenféleképpen, hiszen ez az alapja az egész művészetnek.  

Színház, éneklés, tv-képernyő... Lehet választani egyáltalán ennyi elfoglaltság közül, hogy melyik a kedvenc, melyik az igazi hazai pálya?

Mindegyik én vagyok.

Február közepén egy régi egyszemélyes darabját adta elő újra. Mitől volt a dizőz 8 évig töretlenül sikeres, és egyáltalán hogy élte meg ezt a sikert?

Erre nehéz válaszolni; inkább a közönségtől kellene megkérdezni. Örültem neki, hogy ennyi ideig ment. Szorgalommal, alázattal és meglehetősen helyes énpozicionálással éltem meg, mivel ez a siker nem hitette el velem, hogy nálam nagyobb „sztárt” még nem szült magyar anya. Egy izgalmas közegben, intim közelségben szerepeltem 80–100 ember előtt, miközben ugyanebben az időszakban volt, hogy nagy sportcsarnokos koncerteken 15 ezres közönségnek énekeltem, vagy éppen több száz főnek játszottam színházban. Alapvetően minden ilyet feladatnak fogok fel.

Az interjú teljes szövege a pénteken megjelenő Bors Lilla magazinjában olvasható!