Vélemény: hagyj békén!

Normál esetben bármelyik belefér mondjuk egy munkahelyi kapcsolatba, egészen addig, amíg az egyik fél számára nem kezd terhes lenni a közeledés. Hogy mikor válik azzá? Ha például a kedvességnek ára van, az elutasításnak pedig következménye.

Amikor az egyik fél többet akar, mint a másik, és az egyébként majdhogynem normális plátói szerelem békés farvizéről átevez a görcsös akarás háborgó tengerére, ahol önnön önbizalom-hiányos és labilis személyiségét féken tartani képtelen erőszakolja rá magát a másikra: szeretetet, törődést és figyelmet követelve. Ellenkező esetben pedig lesz „nemulass”! Zaklatás, kicsinálás, bosszú.

Tudják, mit? Mégis azt mondom, hogy a legnagyobb baj nem magával a zaklatóval van, aki hatalmi pozícióját kihasználva próbál figyelmet kicsikarni, hanem az össztársadalmi eltussolással. Esetleg a kollégák viselkedésével, akik csak mosolyognak rajta, hogy a főnök már megint csapja a szelet valakinek. Ha pedig sikerül befűzni áldozatát, hát akkor arról biztos a másik is tehet.

Aztán a következő probléma, hogy ha valaki mégis kikéri magának a közeledést, akkor borítékolhatóan azt kapja, hogy biztos bátorította, kihívóan viselkedett, adta alá a lovat, majd meggondolta magát. Hát nem!

Vegyük tudomásul: a terroristáknak nem kell ­bátorítás, áldozataik pedig nem akarnak egy öngyilkos merényletben meghalni!