Futással győzte le anorexiáját a nagyi

Mimi Anderson, aki két kisfiú nagymamája, 36 esztendősen kezdett futni. 15 éves korától szenvedett az anorexiától, és azért kattant rá a rendszeres futásra, mert így nem kellett félnie az ételtől, meggyőzte magát, hogy ha sportol, muszáj ennie.

– Hosszú éveken át kínzott a betegség, majd egyszer csak jött az ötlet, miért ne kezdhetnék el futni – mondja az egyik brit lapnak Mimi. – Ha rendszeresen mozgok, kénytelen vagyok enni, máskülönben a szervezetem összeroppan, és ezzel a gondolattal valahogy az elmém is megbarátkozott. Így igazából nem is a mozgás öröméért, hanem a gyógyulásért kaptam rá a futásra. Az, hogy közben meg is szerettem ezt a sportot, csak hab a tortán.

Mimi ennél persze már sokkal tovább lépett, hiszen nemcsak hogy megszerette a futást, de a világ egyik legjobbja lett. Emlékezetes, hogy az idei Spartathlont – verseny Athén és Spárta között – Lubics Szilvia nyerte, a magyar győztes 28 óra teljesítette a távot. Nos, Mimi megállás nélkül kétszer futotta le a 246 kilométert, de ugyanezt megcsinálta a Halál völgyében a Badwater ultramaratonin.

– Imádom feszegetni a határaimat – mondta a már-már őrültségnek tűnő kihívásokról Mimi. – Tudom, hogy már sokáig nem tudok ezen a szinten versenyezni, hiszen nálam húsz évvel fiatalabb futónőktől hemzseg a mezőny, akik előbb-utóbb jobbak lesznek, mint én. De egyelőre imádom a versenyek hangulatát, imádom próbára tenni magamat, versenyezni a többiekkel. Természe­tesen az ­edzőim odafigyelnek rám, az edzéseimre, az étkezésemre, ám amíg örömet szerez a futás és a versenyzés, amíg mosolyt csal az arcomra, csinálni fogom.

Mimi egyébként nem csak a fenti két viadalon volt vakmerő, a Namib-sivatagban rendezett ultramaratonon is káprázatosan szerepelt, de ő tartja az Írországot átszelő futóverseny női csúcsát és az alvás nélküli, hétnapos futás női világrekordját is.