Soma: elhunyt szeretteink befolyásolják életünket

A csoport tagjai körben ülnek. Akinek a témájával dolgoznak, az röviden összefoglalja, hol akadt el az élete, milyen nehézséggel küzd.

A témahozó kiválaszt valakit maga helyett, másokat pedig a családja tagjainak. Nem szerepet játszanak ők, hanem képviselőként akaratlanul is érzékelik azt a morfogenetikus mezőt – a család kollektív tudatalattiját –, amelyben felszabadulnak a rejtett érzelmek, felszínre kerülnek eltemetett indulatok és soha meg nem fogalmazott mozgatórugók. A témavezető kérdései nyomán nagy felismerések születnek, s egy idő után a kérdező is bekapcsolódik az érzelmi közösségbe. Bonyolult lelki folyamat ez, amelyben részt vesznek a családtagok anélkül, hogy egyáltalán tudnának erről.

– Én számos családállításon vettem részt, mindegyik új felismerésekkel gazdagított – meséli Soma. – Megdöbbentő volt például, amikor kiderült, mennyire össze vagyok kötve anyai nagymamámmal, aki tíz­éves koromban halt meg. Kihatott az életemre az ő mintája, anélkül, hogy tudtam volna erről. Sokat dolgoztam ezzel a módszerrel a mohóságomon, és sokat javult az édesanyámmal való kapcsolatom.

De nemcsak kérdezőként jó részt venni a családállításon, hanem segítőként is. Különös érzés megtapasztalni, hogy ennyire össze vagyunk kötve egymással, hogy egy vadidegen rokonainak az érzéseit ennyire át tudom élni. Ilyenkor nem gondolkodunk, nem megoldást keresünk, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy az érzetek és érzések átáramoljanak a testünkben-lelkünkben. Ezeket az élet írja, és ez sokkal izgalmasabb, mint a fantáziánk.

– Az a felismerés van e módszer mögött, hogy egy családi rendszer részei vagyunk, és ahhoz bizonyos törvények alapján kapcsolódunk – magyarázza Tara. – Az egyik ilyen törvény az odatartozásé: mindenki, aki beleszületett, aki beleszülethetett volna a családunkba, vagy aki sorsdöntő változást hozott a családunk életében, odatartozik, függetlenül attól, szeretnénk-e ezt vagy sem.

Tehát az a katona, aki lelőtte a nagypapát, ő is a rendszer része, tetszik vagy sem, vagy a bajtárs, aki megmentette az életét, de az elvetélt magzatok és a volt házastárs is. A kiegyenlítés törvénye gondoskodik arról, hogy akit tudatosan vagy öntudatlanul kirekesztünk, az valamilyen módon mégis jelen legyen: például úgy, hogy a sorsa megismétlődik egy-két generációval később. S a harmadik törvény az érkezési hierarchiáé: a később születettek nem avatkozhatnak a korábban születettek dolgaiba. Elődeink sorsa előtt fejet kell hajtanunk, és el kell fogadnunk a hozzánk tartozókat sorsukkal együtt.

A családállítás során gyakran váratlanul erősen törnek fel az érzelmek, sírás-nevetés kíséri, és mivel a kérdezőből a következő körben segítő lesz ­– általában egy egész napos program során egymás nehézségeivel dolgoznak a résztvevők –, a nap végére közel kerülnek egymáshoz.

– A témavezetőnek mindvégig kézben kell tartania az eseményeket – mondja Tara. – Ebben a képzettségen és a gyakorlaton kívül az együttérzés képessége és a lankadatlan figyelem segít. A családállítás során nem alkotunk ítéletet semmiről, nem magyarázunk meg semmit, nem minősítünk. Az érzelmekre és érzetekre figyelünk. A fent vázolt törvények megsértése mögött mindig nehéz sorsok állnak.

A legtöbben párkapcsolati vagy önértékelési nehézséggel keresik fel Tarát, de gyakran betegségek mögött is a családrendszer sérelme áll.

– Ha feloldjuk a transzgenerációs, generációkon átívelő okot, sokkal jobban hatnak a gyógyító módszerek – osztja meg tapasztalatát Tara. – A családállítás eredményeként gyakran rendeződnek régi konfliktusok, oldódnak a félelmek és szorongások, az önbecsülés helyreállítása sikerekhez segít, sőt arra is volt többször példa, hogy meddőnek hitt nőnek gyermeke született.

Még több hírért kattintson Facebook oldalunkra!