Magyar rendőr fejtette meg a piramisok titkát

Lippai Vilmos maga is járt ugyan Egyiptomban, megcsodálta a sivatagban emelkedő építményeket, ám akkor még csupán a látvány ejtette rabul, s nem foglalkozott az ­egy­kori építőmesterek ­tit­kai­nak megfejtésével. Évekkel később a volt rendőrnek egy építkezés során zseniális ötlete támadt.

– Éppen egy rámpán toltunk, húztunk, vontunk fel egy hatalmas vasbeton gerendát, amikor beugrott, hogy talán valami hasonló módon juthattak szintről szintre az ókori egyiptomiak – emlékezik vissza az „isteni szikrára” Vilmos. Elméletének nagyszerűsége annak egyszerűségében rejlik. Úgy gondolja, hogy az ókori építők a lehető legegyszerűbb módszert használták; mintha csak egy normális épületen haladnának szintről szintre.

Éppen ez lehet annak is a magyarázata – folytatja –, hogy gyakorlatilag nem volt semmiféle titok. Ha valami különleges eljárást alkalmaztak volna, akkor azt nyilván feljegyzik, lerajzolják, megörökítik. De semmi ilyen irat vagy falfestmény nem maradt fenn.

Lippai Vilmos szerint abban minden elmélet egységes, hogy mintegy negyven méter magasságig külső rámpát használtak. Ebben a magasságban azonban már befejeződött a belső járatok, termek, lépcsők kialakítása, tehát amikor itt bezárult a piramis üreges része, akkor e szint felett már „csak” az egymás mellé csúsztatott hatalmas tömbök következtek.

– Negyvenméteres magasságban a piramis 216 méter széles alapot jelentett. Ide az addigi külső rámpán érkeztek az építőkövek (1. ábra), a szint közepére tolták ôket, és így haladtak kifelé, de nem jöttek ki egészen a szint széléig. Itt körben akár több métert is kihagyhattak, amikor a következő szint építésének nekikezdtek – foglalja össze a lépéseket a volt egyenruhás, és kimondja a kulcsmondatot is: a piramis építésének állványa maga a piramis volt.

Szemléltető rajzunkon (2. ábra) látszik, hogy amikor a negyvenméteres magasság után felépült a következő szint, akkor erre a magasságra továbbra is a külső rámpán érkeztek a kövek, amelyeket innen a következő szintre csupán egy alig egy méter magasságú rámpa segítségével lehetett feljuttatni. A rámpának éppen olyan magasságúnak kellett lennie, mint amilyen magasak az ­építő­kövek.

És amikor az újabb és újabb szint került sorra, akkor azokon is belülről kifelé haladva rakták egymásra a köveket. Körben a piramis peremén mindig kimaradt néhány kő, és az üresen hagyott hely éppen elegendőnek bizonyult az újabb kis rámpák elhelyezéséhez – egészen a piramis tetejéig. A nagy külső rámpán negyven méterig felérkező kövek pedig a kis rámpákon araszoltak egyre feljebb.

Lippai úr számításai szerint még 140 méteres magasságban is 8,4x8,4 méter alapterületű sík felület állt az építők rendelkezésére, hogy ott – igaz, egyre szűkülő rámpán – az utolsó előtti szintet, majd arra a csúcsot felhelyezzék. Ezt követően pedig visszafelé haladtak, szépen sorban minden szinten kitöltve az addig szabadon hagyott peremrészt, amelyet a megfelelő dőlésszögben lecsiszolt zárókövek töltöttek ki.
Ezzel a valóban pofonegyszerűnek tűnő módszerrel arra is volt módjuk, hogy ugyancsak fentről lefelé haladva „bevakolják”, majd hófehérre fessék a piramis külsejét.

– Legalább száz különféle elmélet látott már napvilágot, akadt, aki szerint a piramis belsejét vízzel árasztották el, és úgy juttatták fel a köveket, mások szerint hatalmas sárkányokkal emelték fel az építőelemeket. Biztos vagyok benne, hogy a piramisok a világ legtermészetesebb módján épültek fel – zárja elmélete ismertetését a ceglédi férfi, aki reméli, a világ nemcsak az új elmélet, de ezzel városának nevét is megőrzi majd a piramisokkal kapcsolatban.